Itt lesz minden, ami gyerekekkel kapcsolatos, versek, mesék... egyelőre.
A HALKISASSZONY
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, de az Óperenciás-tengeren még innen, volt egyszer egy nyomorult szegény özvegyasszony, akinek csak az a szerencséje volt, hogy csupán egyetlen gyermeke született, egy fia; mert ha sok gyermeke lett volna, talán étlen-szomjan kellett volna a nagy szegénység miatt elpusztulniok.
Amikor a fiú akkorára nőtt, hogy legénysorba jutott, egy vasárnap halászni ment, hogy legalább aznap legyen mit enniök, ne kelljen még azt a napot is étlen-szomjan ünnepelniük.
Halászott, halászott, addig halászott ott a víz partján, míg valahogy egy kicsi, fényes halat nem fogott. Hej, kapta tüstént nagy örömmel kézbe a halat, s uzsgyi el, szaladt haza, hogy az anyja teremtsen belőle azonnal egy kis vasárnapi ebédet. De utána azért csak szaporán visszament tovább halászgatni, hátha lenne még szerencséje.
Közben otthon a szegény asszony vette nagy örömmel a kést, s neki a halnak, hogy felhasítsa. Hanem megszólal egyszer csak az a hal:
- Fel ne bonts, te szegény asszony, ha jót akarsz magadnak is, fiadnak is!
- Jaj, kedves, szép halacskám, hát te beszélni is tudsz? - mondta örömmel az asszony. - Dehogyis bántalak! Bár, bár... ámbátor... mit együnk ebédre, ha nem téged, mikor még kenyerünk sincs?
- Ó, ha csak annyi a baj, ha csak azért akarsz megölni, hogy megegyetek - mondja a halacska -, azon én segíthetek. Menj ki a fiadhoz, s kívánj a hálójába, amennyi halat csak jónak látsz. Hanem engem tégy be addig a párnák közé.
- Téged, a halacskát? Nem fulladsz meg ott?
- Bízd csak rám - mondta a kis hal -, s tedd, amire kérlek.
Jól van, beteszi a halacskát a párnák közé, s megy az asszony nagy ízibe ki a fiához. Mondja neki, hogyan járt a halacskával.
- Szép, szép, hogy beszélt az a halacska - mondja erre a fiú -, de vajon igazat beszélt-e? Kipróbálhatjuk! Mi lenne, ha kívánnánk kezdetnek csak egy félvékányi halat?
Még jóformán ki se szalasztja a száján a kívánságát a fiú, hát már ott ugrál a hálójában egymás hátán a sok hal. Egy rántással kiemelt egy jó félvékányit. Az anyja azonnal kötényébe szedte a sütni való szép nagy halakat.
- Mára elég is - mondta a fiú.
Vállára vette a hálóját, s mentek haza mindketten, nagy örvendezéssel.
Azt mondja a hal otthon a párnák alól, ahogy a fiú anyja benyit a szobába:
- Na! Lelkem, öreganyám, hát meg van-e elégedve velem?
- Meg én, édes kicsi halacskám, nagyon is, hátha még egy kis zsírom is volna, hogy kisüssem a halakat!
- Ejnye! Lelkem, öreganyám - elkezdi a hal -, hiszen most már azt is csak kérnie kell: kérjen magának, amennyit akar. De aztán igyekezzék hogy ebédelhessünk, mert én is már nagyon ehetném.
Na jó, az asszony épp csak odagondol magának egy jó bödönre való zsírt. De jóformán még ki se gondolta, s máris ott volt egy bödönke zsír az asztalon. Az asszony éppen meg akarta köszönni a kis hal szívességét. Néz a párnák felé, s mit lát? A párnákon egy szép fiatal lány, de olyan gyönyörűséges, hogy annál szebbet kívánni sem lehetett volna.
S már pattan is ki az ágyból, a szoba közepére.
- Haj! - csapta össze a két kezét az öregasszony nagy ámulatában. De még a fia! Az még szólani se tudott, csak fényesedett a két szeme a nagy bámulástól. Ez volna jó őneki feleségnek! Ezt kellene tüstént megkérni, ha legalább egy hangot ki tudna kényszeríteni a torkán.
Hanem megszólal a szép kisasszony, s azt mondja:
- Csak egyet se bámulj, te szegény legény. Élek, itt vagyok, s ha kellek, kellhetek, ha akarod, legyen úgy, hogy csak ásó-kapa s a nagy harang síró szava válasszon el minket egymástól. Hívjál vendégséget, hadd legyek a feleséged, mert te mentettél fel az átok alól!
- Haj, édes szentem, hogyne kellenél - mondta a fiú nagy örömmel. Még jóllakni se tudott nagy örömében, csak kifordult rögtön a házból, s ment összehívni a lakodalmi nagy vendégséget.
Kérdi a szép halleány, amint a fiú hazaért:
- Kiket hívtál meg?
Mondja a legény büszkén, hogy kiket: meghívta a lagzira magát a királyt, az első úri cselédségével együtt.
- Ejnye, ejnye - mondja neheztelve a lány -, hát te még nem tudod, hogy nagy urakkal nem jó egy tálból cseresznyét enni? Hát nem tudtál inkább magadhoz való szegény embereket invitálni össze? Hanem, ha már ennyiben van, csak meg ne bánd. Mert hogy férnek el ebben a füstös viskóban? Hogy fogadjuk, hova ültetjük őket? No, de ezen még segíthetek!
Azzal kiment a lány az udvarra, s állított egy perc alatt oda olyan nagy kacsalábon forgó, gyémántfoglalatú aranypalotát, hogy a napra lehetett nézni, de arra szemvilágvesztés nélkül egyet se.
Na jó, rendes időben megérkezik a király a fő-fő udvarnokaival. Látja nézi a lányt a király, s igen-igen megtetszett neki a szép halkisasszony. Úgy odalett érte, hogy azt mondja nyomban a tudós tanácsadóinak:
- Már akárhogy s mint, akár istenes erővel, akár ördögi praktikával, de nekem utat nyissatok arra, hogy ez a gyönyörűséges szép fehérnép az enyém lehessen, mert én azt úgy megszerettem, hogy nekem e nélkül a fehérnép nélkül többet nem élet az élet!
- Ó, felséges királyom - mondja egyik tanácsosa -, ezen segíthetünk. Annál könnyebb sincs! Hívassa magához azt a fiút, s mondja meg neki, hogy ha holnap reggelre a királyi palotával szemben levő erdőről annyi öl fát nem vág, s azt ölbe rakva ki nem szárítja, amennyit a király harmadmagával egy nap alatt ne tudjon számba venni, karóba kerül a feje.
Hát jó. Elmúlt a lakodalom, el egy nap. Hívatja magához a király a fiút, s mondja a parancsot neki. Ezt s ezt kell holnapra megtenned!
Megbúsul a fiú, hogy mit tegyen ő most?
Kérdi otthon a felesége, ugyan mi bánata van, hogy olyan nagy búra hajtotta a fejét.
- Elég nagy az én bajom - mondja a fiú -, mert ma még van életem, de holnap szervusz világ s vetett ágy - karóba kerül a fejem! Többet nem is mondok.
De a felesége csak azért sem hagyott békét neki, s addig faggatta míg a fiú el nem mondta, hogy mi az a nagy baj.
- Mondtam én, ugye - kezdi a halleány -, hogy nem jó nagy urakkal egy tálból cseresznyét enni! Hanem ez már megvan. De ezen még megpróbálok segíteni. Te csak feküdjél le. Reggelre meglátjuk, mi lesz belőle.
- A fiú lefeküdt, azzal a halleány meg kilépett az ajtó elé. Megfújt gyorsan egy ezüstsípot. Hát egyszerre gyűlni kezdett ott az udvaron annyi ördög, hogy a földnek nehéz volt tartani.
Azt mondja akkor a halleány:
- Azt parancsolom, hogy menjetek neki annak a világnagy királyi erdőnek, s mind egy utolsó szálig levágjátok s ölbe rakjátok, hadd legyen a királynak elég fája, ha fa kellett neki!
Még jóformán ki se mondotta a halleány a parancsot, már dolgozott a sok ördög. S míg a lány egyet térült-fordult, mind egy utolsó szálig levágták azt a világnagy erdőt, s a legutolsó forgácsig ölbe is rakták. Akkor a halleány sorjába ráfuvingatott az ölfára, hogy a nyers hasábok száradjanak ki.
Ahogy reggel lett, a király nagy kíváncsian pillantott ki az ablakon, mi lett az erdejével. Amit látott, attól valósággal megrökönyödött. Okolta a tanácsosokat is meg magát is, hogy miért nem adott más parancsot. Mert erdő nincs, asszony sincs most!
Azt mondják a tanácsosok most a gyötrődő királynak: egyet se törje rajta az eszét, az árt az egészségének! Hanem Most már csak azért is karóba kerül a feje annak a senkinek! S azért is felséges királyné lesz a halleány! De miképpen? Mondják erre a tanácsosok:
- Ki kell adni a parancsot, hogy azt az égig érő kősziklát, ha holnap reggelig szét nem hányja a fiú, s a helyén szőlőhegyet nem állít, hogy abból reggel a király szőlőt is egyék, a mustjából is igyék, karóba kerül a paraszt feje!
Hát jó. Tüstént hívatja a király a fiút, s mondja neki a kívánságát.
Búsult, búsult újból a fiú úgy, hogy majd belévakult. Hanem azért most csak elmondta otthon a feleségének az egész dolgot, azzal, bánja is ő már, legyen, ami lesz!
- Na! Látod - mondja a felesége -, mind így jár az, aki nagyobbra vágyik annál, amit ér. Hanem már benne vagy. Csak feküdj le, s aludjál reggelig, én megpróbálom ezt is eligazítani.
Estére kerülve kiment a halkisasszony a szikla alá. Elővette az ezüstsípját, belefújt. Özönlött megint a sok ördög, hogy annyi lett, mint egy országos nagy vásárban a ló meg a marha.
Mondja a lány:
- Azt parancsolom, hogy ezt a sziklát tüstént széthányjátok, a helyét megtrágyázzátok, szőlővel beültessétek!
Jól van, alighogy kimondotta, s alig fordult rá egyet-kettőt maga körül, már el is végezte az ördöghad az egész dolgot.
Most a halleány nekilátott maga a soroknak, s mind rendre végigfuvintotta azokat. Hát mind megfogant, fürtöket termelt, s reggelre meg is ért!
Költi reggel a felesége a fiút, hogy csak menjen ki a szőlőbe, hozzon szőlőt, csináljon mustot a királynak.
Úgy is lett.
A király evett a szőlőből, ivott a mustból. S amennyit vigasztalódott, hogy erdője helyett legalább szőlője van, legalább annyit búsult, hogy az a szép fehérnép mégsem lesz az övé.
Hívatja ismét nagy nekibúsultan a tanácsosokat. Most süssenek ki valami nehéz feladatot, de olyat, hogy abba igazán belebukjon az a fiú.
- Uram király - mondják a tanácsosok -, ha már ennyibe van, meg kell hívatni avval a mihaszna kicsodával holnap délre udvari ebédre az Ég-Föld Szellemét. Ha nem hívja ide, fejét veszti.
Hívatja a király magához a fiút, s mondja, hogy mit kell tennie, mert ha nem, karóba kerül a feje s varjaknak a teste.
Megrökönyödik erre a királyi parancsolatra a büszkeségével annyi bajt szerzett legény úgy, hogy még hazafelé se nézett, csak úgy maga elé vette az utat, s megindult árva fejével egyfelé, maga se tudta, merrefelé. Ezer szerencséje, hogy meglátta a halkisasszony-felesége, amint éppen a Küküllő hídja mellé ment volna nagy lógatott fejjel, onnan kiáltotta vissza. Szomorú volt a fiú, de hát csak elmondta a felesége könyörgésére, hogy milyen nagy baj van.
- Na - azt mondja akkor a halkisasszony-felesége -, látod azt a göthös gebét? Nyergeld meg. Ülj a hátára, s bízd rá magad. Ahogy akar, úgy menjen, ahol akar, hadd álljon!
Gondolja a fiú, megteszi ő most már ezt is, ha ez kell, bár úgyis mindegy. El volt szánva a fiú, hogy megy majd, míg el nem éri az Óperenciás-tengert, s oda beleöli magát.
Fel is ült menten a gebére, s útnak indult. Még nem is ment olyan messze, amikor egyszerre nagyot csattan az ég, s erre megáll a gebe, s hallatszik a szózat:
- Menj csak haza, szegény fiú, s mondd a te királyodnak, hogy ott leszek holnap délre, udvari ebédre, de nekem olyan ebédet adjon fel, akit nem én teremtettem, hanem ő állította elő a maga királyi hatalmával!
A gebe akkor abból a helyből megfordult, s még aznap estére a fiú megmondotta a királynak az égi üzenetet.
Másnapra kelve, újból megjelent az Ég-Föld Szelleme, szólította a fiút, hogy együtt menjenek az udvari ebédre. Meg volt illetődve a fiú, de együtt tartott a Szellemmel, kettesben állítottak be a királyhoz.
Volt ott nagy zavar, fejetlenség, jövés-menés, de felterítve s ebédféle semmi.
Erre szó nélkül megfordult onnan az Ég-Föld Szelleme a legénnyel együtt, s a jött úton nyomban vissza is indult.
Amikor egy darabig már elmentek, nagyot csattan az ég. Azt mondja a Szellem a legénynek:
- Nézz csak vissza, mit látsz?
- Jaj - mondja a legény -, a palota eltűnt a föld színéről. Helyén egy tó van, a tóban békák ugrálnak.
- Na - mondja akkor az Ég-Föld Szelleme -, azok a békák ott a király és tanácsosai. Így bűnhődik minden felfuvalkodott, rosszindulatú, nagyot akaró, gonosz ember. De vésd a fejedbe te is, most már örökre, hogy kikhez tartozol, kikkel illik atyafiaskodnod.
Avval úgy eltűnt a Szellem, mintha ott se lett volna. A legény meg hazament nagy örömmel, tanulsággal. S azt hiszem, máig se hívott több királyt vendégül.
A BUTÁK VERSENYE
Volt egyszer egy parasztember, meg annak egy nagy akaratú felesége. Az mindent jobban akart tudni az uránál. Pedig már csak azért sem tudhatott többet nála, mert kivételesen buta asszony volt.
A parasztember, ahogy az már illik, maga szokta vásárba vinni a gabonáját. Mert ott aztán még az okosnak is föl kell csavarnia az eszét, mivel a kereskedők igen hajlanak a szegények becsapására. Kiváltképpen a gabonavásárló kereskedők.
Elmúlt az aratás, a cséplés. Készült hát a szegény paraszt megint a vásárba.
Hát a felesége, az a rövid eszű, de hosszú nyelvű, most is kezdi kötni az ebet a karóhoz, hogy így-úgy, mért csak a férje megy mindenüvé. Hogy most már ő is megy egyszer a vásárba.
Azt mondja neki végül is az ura:
- Hát akkor menj te!
S azzal elengedte a szekér búzával s a kis szolgagyerekkel.
A falutól talán ötkilométernyire lehettek, mikor az asszonynak eszébe jutott, hogy hát nem tudja, mennyit kell kérni a búzáért, elfeledte megkérdezni az urától a búza árát! Mondja tüstént a kis béresgyereknek:
- Eridj vissza, kérdd meg a gazdádtól, hogy adjuk a búzát!
A gyerek visszament, s bekiáltott az ablakon. A gazda ki sem jött, ő is csak úgy az ablakon át mondta, adják csak ők is úgy, ahogy jár; vagyis, ahogy általában veszik.
Elérkeznek a vásárba, az asszony meg a gyerek. Hamarosan odament hozzájuk egy ravasz kereskedő. Kérdi az asszonyt:
- Hogy adja a búzát?
- Ahogy jár - mondja egyszerűen az asszony.
A kereskedő azt felelte, elmegy megkérdezni, hogy jár most a búza. De közben azon gondolkozott, hogy csapja be ezt az asszonyt, aki még alkudni sem akar. Amikor visszajött, azt mondta, hogy a búza most úgy jár: felit adják hitelbe, felit meg várakozás fejibe.
- Jól van, ha úgy jár, hát úgy adom - mondja a buta asszony. - És pénzt mikor kapok? - kérdezte.
- A legközelebbi vásárkor!
- Jó! De hogyan ismerünk egymásra? Mert az sokára lesz.
Feleli a ravasz kereskedő:
- Én odaadom magára az én rossz kabátom, maga meg ideadja a bundáját. Ki-ki megismeri a holmiját, így egymásra találunk.
A buta asszony ezt nagyon okosnak találta. Rögtön levetette a bundát, átadta a kereskedőnek, a kereskedő meg odaadta az asszonynak az ő rossz kabátját. Kész volt a vásár Elindultak hazafelé. A kereskedő vitte a búzát, a buta asszony vitte a nagy büszkeségét, hogy ő is tud vásárra járni.
A gazda megkérdi tőle, ahogy hazaért:
- Hogy adtátok a búzát?
- Ahogy járt! - feleli az asszony.
- Helyes. A pénz hol van? - kérdi az ember.
Mondja nagy gőgösen az asszony:
- Pénz nincs, mert a búza most úgy jár: fele hitelbe, fele várakozás fejibe.
Csodálkozik az ember, de még kérdi:
- Mégis, pénzt mikor kapsz?
Mondja emelt fővel a szellős agyú asszony:
- Legközelebbi vásárkor!
Néz az ember, most már haragosan, s kérdi:
- Honnan ismered meg a kereskedőt?
Feleli csípőre tett kézzel a butaságtól most már harcias asszony:
- Megcseréltem a bundámat az ő kabátjával! Erről találunk egymásra.
Az embert elhagyta a türelme. Azt kiáltotta:
- Még ilyen bolondot sem láttam!
Feleli mérgesen az asszony:
- Mert mit lát maga? Hisz sehova se jár!
Az ember még jobban megmérgesedik:
- Jó! Megyek máris világgá, s addig haza se jövök, míg ilyen bolondra nem találok!
Elindult valóban az ember tüstént a világba. Lassan ment, mert szentül hitte, úgyis sokat kell mennie, az ő feleségénél nehezen lel butábbat. Egy sötét erdőn ment átal. Meglátott messziről valami világot, s arra tartott. Bekopogtatott oda.
Beköszönt:
- Adjon isten jó estét!
Egy vénasszony fogadta.
- Mi járatban van? - kérdezte az embert.
Az ember már megcsinálta a tervét a buta fejűek kipróbálására. Tehát szép nyugodtan azt felelte:
- Most érkeztem a másvilágról.
A vénasszony egy cseppet sem csodálkozott.
- Nem tanálta ott véletlenül a fiamat? - kérdezte suttogva.
Az ember most már azon volt, hogy a butaság mélységét megismerje.
- Dehogyis nem! Csonttal s ronggyal kereskedik.
- Igazán? - kérdi kerek szemmel az asszony.
Az ember csöndesen folytatja a szót:
- Rongyos szegény, rossz a kabátja is, maga húzza a szekeret.
- Jaj, jó ember, visszamegy még maga oda?
- Vissza én, holnap reggelre már ott is kell lennem.
- Van egy szürke lovam, nem vinné el neki? Hogy ne neki magának kelljen húzni azt a szekeret!
- Dehogynem! Elviszek én akármit.
- Maradt még vagy három kalácsom is az ünnepről; aztán sütök még három libát, meg gyűjtöttem egy kis pénzt, amiről az uram nem tud. Vigye el neki, hogy legyen mivel forgasson egy kicsit. Meg most jut még eszembe: a férjem elcsalt a múlt vásáron egy bundát egy buta asszonytól, vigye el szegénynek azt is, hogy ne fázzék.
"Úgy látszik, ráakadtam, akit kerestem - gondolta az ember. - Nem is kellett olyan messze mennem."
De nem szólt. Lepihent ott egy kicsit, az asszony meg nekifogott a sütésnek. Levágta a libákat, s elkészítette az útravalót. Reggel felkelt az ember, felnyergelte a lovat, s úgy ment el.
Alig ment el az ember, mindjárt érkezett haza a kereskedő.
Az asszony hangos vidámsággal fogadta, már messziről:
- Gyere, gyere, hírt hallottam a fiunkról!
A kereskedő hitetlenkedve nézett rá:
- Menj el, tán megbolondultál?
- Nem is hiszed? Itt a bizonyíték! Nézd meg, elküldtem a lovat neki. Szegény csonttal meg ronggyal kereskedik odaát; maga húzza a szekeret! Küldtem neki egy kis kalácsot is, meg három libát, s még a kis gyűjtött pénzből, amiről te nem is tudtál. Na, meg a bundát is, amit arról az asszonyról lecsaltál!
A kereskedő nagyot lélegzett, úgy ránehezedett a haragosság.
- Ki volt az, te boldogtalan, akinek te ezeket adtad?
- Egy ember a másvilágból! Egyenesen a másvilágba ment.
- Csak butaság ne volna a világon - kiáltotta az ura. - Hogy valaki ilyen hiszékeny, ilyen tökkelütött, ilyen buta tudjon lenni!
Azzal a kereskedő elindult nyomban az ember után. Az ember már messziről észrevette, hogy valaki mérgesen siet utána. Bement a közeli erdőbe, megkötötte a lovát egy fához. Arrébb, az erdő szélén is volt egy fa, amelyik úgy állott, mintha el akart volna dőlni. Az ember fogta magát, nekidőlt, úgy tett, mintha azt támasztotta volna.
A kereskedő odament hozzá, és kérdezte tőle:
- Mondja! Nem látott egy embert erre menni egy szürke lovon?
Az ember látta, hogy a kereskedőnek a méreg már-már az eszét veszi.
Azért így felelt:
- Dehogyis nem láttam! De hiába is megy utána, mert az olyan erős ember, hogy senkitől nem fél!
A kereskedő megriadt egy kicsit. Nyelt egyet. De a mérgét csak nem nyelte le.
- Mondja, magától sem fél? - kérdezte.
Felelte az ember nyugodtan:
- Tőlem fél.
- Nem lenne szíves, hogy nekem visszahozza azt az embert? Adok száz forintot.
Az ember azt gondolta: "No, kipróbálom ennek is a butaságát." S azt felelte:
- Nem mehetek! Mert arra vagyok ítélve, hogyha ezt a fát nem támasztom, apám, anyám, testvérem, mind meghalnak.
A kereskedő valóban se látott, se értett a dühétől és fukarságától. Azt mondta:
- Tartom én addig azt a fát Csak menjen gyorsan! Hozza vissza, mert nagyon sok mindent elcsalt a feleségemtől!
Az ember bólintott, köszönt, szépen felült a lóra, elindult, és elment egyenest haza.
Otthon azt mondta a feleségének:
- Hazajöttem, mert akadtam olyan bolondra s butára, mint te!
A kereskedő egész nap várta az embert, hogy jöjjön vissza. Mikor megunta a várást, nagy óvatosan félreugrott, nehogy ráessen a dűlő fa. Akkor látta, hogy a fa nem dől le, akkor látta, hogy őt, a nagy ravaszt is lóvá tették.
- Miért jöttél haza? - kérdezte otthon az asszony, akit a konokság akkor is még megtartott a butaságban.
- Mert van olyan buta még, mint te! - felelte az ember.
- Nem megmondtam? - vágott vissza tüstént az asszony. - Nem volt igazam?
Az ember békét akart, s azért csöndesen azt mondta:
- Igazad volt. Nem te vagy a legbutább.
FAZEKAS ANNA: ÖREG NÉNE ŐZIKÉJE
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.
Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.
Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.
Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.
Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.
Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.
Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhő alatt.
Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"
Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!
Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.
Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.
Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.
Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.
Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"
Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.
Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.
De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.
Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.
Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.
Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.
Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:
őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,
hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.
S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.
Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.
Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.
Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.
Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.
Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.
Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.
Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.
Mátraalján, falu szélén
lakik az öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.
Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!
A JÓSZÍVŰ ÓRIÁS
Hol volt, hol nem volt, túl mindenen, élt egyszer egy óriás. Ez az óriás olyan hatalmas volt, hogy az erdő legmagasabb fája is csak a térdéig ért, feje pedig a felhőket súrolta, ám amilyen nagy és erős volt, épp olyan szelíd és jószívű.
Egy szép tavaszi napon, amikor lent üldögélt a folyóparton, kétségbeesett sírásra lett figyelmes. Felnézett, és egy kismadarat pillantott meg az egyik nagy fűzfa ágán.
- Hát te miért sírsz itt ilyen keservesen ? - kérdezte tőle az óriás.
- A sas elragadta egyetlen fiókámat ! - zokogta a kismadár - Ki segít most, ki ad nekem erőt, hogy elviseljem ezt a csapást ?
Az óriás elkomorodott. Felállt, az inge alá nyúlt. Amikor előhűzta a kezét, a tenyerében egy hatalmas, vörösen izzó szív lüktetett.
- Az én erőm a szívemben lakozik. - mondta - Most megosztom veled ezt az erőt.
Azzal a kismadár felé nyújtotta a szívet. Az hozzásimult, érezte, ahogy valami melegség járja át a testét. Felröppent az óriás vállára.
- Köszönöm neked ! A te erőd most már az enyém is ! - csivitelte hálásan, azzal elrepült az erdő irányába. Félútról még egyszer visszanézett az óriásra. " Milyen furcsa ! " - gondolta - " Valahogy nagyobbnak tűnt az előbb. "
Az óriásnak ettől a naptól fogva rengeteg tennivalója akadt : az erdő összes állata hozzá jött el bánatával, hogy erőt merítsenek tőle a reménytelenségben. És ő adott mindenkinek.
Közben elmúlt a tavasz, majd a nyár. Őszre az óriás már épp csak elérte a legcsenevészebb fa legalsó ágát, de továbbra is odanyújtotta szívét minden rászorulónak. És eljött a tél ...
Az óriás - aki most már akkora volt csak, mint egy nagyobbacska fúszál - az erdei úton sétált. Meg-megállt, néha szaggatott köhögés rázta meg a testét. " A végéhez közeledik az esztendő. Nemsokára újra eljön a tavasz, majd a nyár. De nekem nem lesz már több tavasz. " Idáig jutott gondolataiban, amikor egy csendesen pityergő kisleányt pillantott meg az út szélén.
- Miért sírsz, kisleány ? - szólította meg.
" Nini, egy manócska ! "- csodálkozott a kisleány és abbahgyta a pityergést.
- Segíts rajtam ! Mindenki csak engem bánt ! Elfogyott az erőm !
Az óriás elmosolyodott. Kinyújtotta tenyerét, amelyben ott feküdt egykor oly hatalmas szíve összeaszva, megfakulva. Már alig dobogott, csak néha futott át rajta egy-egy gyenge remegés.
- Hunyd be a szemed, és érintsd meg ! - mondta a kislánynak.
Az lehajolt az óriáshoz. Becsukta a szemét, és megérintette a szívet. Az összerándult, majd felizzott. A kislány érezte, ahogy az ismeretlen erő átáramlik a testébe.
- Köszönöm, manócska ! - suttogta halkan, és kinyitotta a szemét.
De az óriás addigra már eltűnt. Csak egy maréknyi szív alakú hamukupac maradt a helyén, amit a szél felkapott és szétszórt ...
A KISLÁNY, AKI MINDENKIT SZERETETT
Egyszer mindenki eltéved. Így esett a kis Brunellával is. Eltévedt.
Reggel elindult hazulról, a kert alatt egy kicsit nézte magát a patakban,
fésülködött.
- Szép fekete hajam van - mondta a pataknak, és mosolygott örömében,
hogy szép fekete haja van.
- Bizony szép - mondta a patak.
- És a szemem is nagyon szép - folytatta Brunella.
Mi tagadás, a szeme is szép volt. A patak bólogatott. Most már nem
olyan nagy lelkesedéssel, de bólogatott, mert Brunella igazán szép kislány
volt, s olyan kedvesen tudott mosolyogni, hogy nem lehetett rá haragudni.
A patak nagyon szerette volna, ha Brunella valami olyasfélét mond, hogy:
Jaj, de gyönyörű kristálytiszta vagy, te patak! vagy: Olyan szépen
muzsikálsz, ilyen szépen senki sem tud muzsikálni! De Brunella nem mondott
ilyesfélét. Esze ágában se volt. Azt mondta: - Ha behunyom a szemem, nem látlak. Mikor Brunella szépen megfésülködött, elhatározta, elindul az erdő felé. Otthon ugyan mondták neki, hogy csak a patakig szabad mennie, mert
az erdőben eltévedhet, és ott veszélyek leselkednek rá. Ugyan - gondolta
Brunella -, miféle veszélyek? Engem szeretnek a fák, a füvek, az őzikék.
De az erdőben kígyók is vannak - jutott eszébe. Öntudatosan fölvetette
a fejét, fekete hajfonatában meglibbent a széles piros szalag.
- Engem a kígyók is szeretnek - mondta. Most szépen megfésülködtem,
elmegyek, megmutatom az erdőnek a hajam - szólt a patakhoz.
- Csak ne menj messze. Bajod eshet, az erdőben lakik a Tigris, a Medve
meg a Pakuk madár.
- Engem szeretnek - toppantott Brunella, és elindult.
A patak nem szólt semmit. Akkor sem, mikor kisvártatva Brunella
megfordult, és azt mondta:
- És én is szeretem őket.
Sohasem látott még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.
Aztán, mondom, eltévedt.
De nem félt.
- Ugye, szerettek engem? - kérdezte a fákat.
- Szép kislány vagy - mondták a fák. Azon a dombon, ahol a hét hársfa
állt, találkozott a Tigrissel.
- Hrrr - morgott a Tigris - hogy merészelsz!
- Jaj, de szép hangod van! - mondta Brunella, és közelebb lépett. -
Nem morognál még egyet?
A Tigris meglepetésében teljesítette a kérést.
- Hrrr - morgott még egyszer, de most már sokkal szelídebben.
Aztán észbe kapott, igyekezett borzasztó pofát vágni: még ez a kis
mitugrász lányka akar vele kukoricázni?!
- És az arcod is olyan kedves - mondta erre Brunella. -
Megsimogathatom? A Tigris tekergette a nyakát. Még hogy kedves az arcom - Gyorsan belenézett egy tócsába. - Igaz is, elég kedves arcom van. - állapította
meg elégedetten, és mosolyogni próbált. Az állkapcsa csikorgott, mert a
Tigris hét éve mosolygott utoljára.
- Kedves kislány vagy - mondta - megsimogathatsz.
Brunella megsimogatta a Tigrist, és azt mondta:
- Örülök, hogy találkoztam veled. Szeretlek, Tigris.
A Tigris boldog lett, ugrált és bukfencezett. Amikor kiugrálta magát,
csodálkozva Brunellára nézett.
- Mit keresel itt, kislány?
- Eltévedtem - mondta magabiztosan Brunella -, a patak partján lakom,
abban a piros cserepes házban.
- Tudom - mondta a Tigris - pattanj a hátamra, egy darabig elviszlek.
Brunella a Tigris hátára ült. Csodálatos volt száguldani.
Egy ligetnél megálltak.
- Tovább nem mehetek - mondta a Tigris - erre menj, egyenesen.
Hazatalálsz.
Brunella elindult, amerre a Tigris mondta, és dúdolgatott. Egyszer
csak lát ám egy barna foltot. Nicsak - gondolta -, talán a Medve, és
megindult feléje. Tényleg a Medve volt. Már régóta figyelte a kislányt,
csodálkozott, milyen bátran sétál a sötét erdőben. Tetszett neki,
elhatározta hát, hogy nem bántja. De találkozni nem akart vele; minek
mindenkinek megtudni, hogy ő itt lakik a Holdfényes Barlangban.
De Brunella akkor már csak pár lépésre volt. A Medve nem akart
bonyodalmat, gondolta, inkább elfut.
- Ne szaladj el! - kiáltott utána Brunella. Úgy szeretnék beszélgetni
veled.
Most már mindegy - gondolta a Medve, és megállt.
- Ne gyere közelebb, mert megeszlek! - kiabált a kislányra.
- Jaj, de vicces vagy! - nevetett Brunella. Miért ijesztgetsz?
A Medve elcsodálkozott.
- Hogy mersz így beszélni velem?
- Ó, hát mert szeretlek! - nevetett a kislány, és kezet nyújtott
a Medvének.
A Medve vigyázott, nehogy nagyon megszorítsa a kezét.
- És miért szeretsz?
- Csak - mondta Brunella -, mutasd a hátad, úgy látom, a hátad
sötétbarna.
- Igen - mondta a Medve, és mutatta a hátát. Jókedvű lett. Igazán jó
érzés, ha egy szép kislány szereti az embert. Azaz hogy szereti a medvét.
Brunella elmondta, hogy eltévedt, és hogy a Tigrissel találkozott.
- Nem bántott? - csodálkozott a Medve.
- Ó - nevetett Brunella -, hogy bántott volna, amikor olyan kedves
Tigris! A hátán hozott a ligetig, hogy hamarabb hazaérjék.
- Ha akarod - mondta a Medve -, én is elvihetlek egy darabig a
hátamon.
- Az jó lenne - felelte a kislány - csak tudod, olyan éhes vagyok.
- A mézet szereted? - kérdezte a Medve.
- Nagyon. Mézet adjál - mondta Brunella. A Medve kézen fogva vezette
a kislányt a barlangjába. Csodálatos barlang volt, zegzugos nagy termekkel.
- Ugye, szép? - dicsekedett a Medve. - Rajtad kívül még senki sem
látta.
- Gyönyörű! - ámuldozott Brunella, és boldog volt, hogy szeretik
egymást a Medvével.
Ennél jobb méz nincs a világon, a Medve biztatta Brunellát, egyék még.
Nem nagyon kérette magát, a hasát degeszre tömte.
- Nem kellett volna annyit ennem. Most biztos nehéz vagyok - mondta,
amikor a Medve hazafelé vitte a hátán.
A Medve mosolygott. Micsoda kedves kislány - gondolta - lám, azzal
törődik, hogy nekem nehezebb. Pedig hát igazán lepkekönnyű kislány volt,
a Medvének meg se kottyant, hogy a hátán ül.
- Na, tovább nem mehetek. Innét, ha egyenesen arra mégy, hamarosan
hazaérsz - mondta a Medve, s amikor Brunella már majdnem eltűnt a fák
között, utána kiabált: - Gyere el máskor is!
- Jó! - kiáltott vissza Brunella.
Ebben a pillanatban a nagy eukaliptuszfán éppen az alól kiáltott
vissza Brunella - megszólalt egy dörmögő hang:
- Ki merészeli zavarni a nyugalmamat?
- Hát te ki vagy? - kérdezte a kislány, ernyőt csinált a szeme fölé,
és a fára kémlelt.
- Én a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár vagyok - dörmögött a hang -,
és ha azonnal nem hordod el magad, meglegyintelek a szárnyammal.
- Ó, de buta vagy! - mondta csendesen Brunella. - Látod, ha kedvesen
beszélnél velem, és lejönnél hozzám, megszerethetnénk egymást. És akkor
sokáig jól éreznéd magad, tudnád, hogy valaki szeret.
- Ugyan - mondta a Pakuk madár -, én már háromszáz éve ülök itt, és
még soha senkivel nem szerettük meg egymást.
- Talán nem is járt erre senki - mondta Brunella.
- De igenis - mondta a Pakuk madár - kétszáztíz éve egy nyúl és
nyolcvan éve egy szénégető. De nem szerettük meg egymást. Az igaz, hogy
nem is vettek észre.
- Na látod - mondta Brunella - lejöhetnél, úgysem láttam még Pakuk
madarat.
A Pakuk madár egy darabig mirgett-morgott, aztán csak lejött. Óriási madár volt, és láb helyett tényleg három kereket viselt.
- Hát, te elég fura szerzet vagy - nevetett Brunella -, de a szíved
biztos jó, téged biztos nagyon lehet szeretni.
Ezzel megsimogatta a Pakuk madarat. A Pakuk madárnak mind a három
kereke bizseregni kezdett, s arra gondolt, jöhetett volna ez a kislány
háromszáz évvel korábban is. Akkor talán ő még énekelni is megtanult volna,
úgy, mint a sárgarigó.
Kérlelte Brunellát, hogy ne menjen még, de erősen esteledett, a
kislánynak haza kellett indulnia. A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár
a hátára vette, és elrepült vele az erdőszélig.
- Na, innen már látszik a házatok - mondta, és kitépett a szárnyából
egy tollat. - Ezt őrizd meg. Emlékül.
Már majdnem a patakhoz ért a kislány, mindjárt otthon lesz, gondolta,
amikor egy borízű hang reccsent rá:
- Állj! Hogy mersz a területemen mászkálni?
- Hát te ki vagy? - csodálkozott Brunella, és megindult a hang felé.
Egy torzonborz ember állt ott, szakálla az övéig ért, puskájával
Brunellára célzott.
- Én a vadász vagyok. Ha nem állsz meg, lelőlek.
- Dehogy lősz - nevetett Brunella - ki hallott már olyat, egy
kislányt lelőni! Nem is gondolod te komolyan, látszik a szemeden, hogy jó
ember vagy, és én a jó embereket szeretem, meg a jó emberek is szeretnek
engem.
- Igazán? Látszik a szememen? - kérdezte a vadász, és leengedte a
puskáját.
Brunella rámosolygott, a vadász meg vissza.
- Ne haragudj, hogy ijesztgettelek - mondta a vadász - nem tudtam, hogy szeretsz.
- Ó, én mindenkit szeretek - mondta a kislány -, s engem is szeret
mindenki. A füvek, a fák, a virágok. És a Tigris is meg a Medve meg a
Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár.
- Az nem lehet igaz - mondta a vadász, és megszorította a puskáját. -
Nem is láttál még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.
- De igenis láttam - mondta büszkén a kislány - és biztos téged is
szeretnének. A Tigris a hátán hozott, a Medvénél mézet ettem, és a Pakuk
madártól ezt a tollat kaptam emlékbe. A Tigris azon a dombon lakik,
amelyiken a hét hárs áll, a Medve a Holdfényes Barlangban, a Pakuk madár
meg az eukaliptuszfán.
- Ó! - mondta halkan a vadász, és forgatta a szemét.
- Megsimogatnál? - kérdezte tőle Brunella.
- Persze, persze - sietett a vadász. Megsimogatta a kislányt. - És
most már siess, mert esteledik.
Elváltak. A kislány a patakhoz ért.
- Szervusz, patak - mondta - látod, semmi bajom se lett. Mindenkit
szeretek, és engem is szeret mindenki.
Ekkor egy lövés dördült.
- A Tigris - mondta a patak.
Brunella földbe gyökerezett lábbal állt. Megszólalni sem tudott.
Eldördült a második lövés.
- A Medve - mondta a patak.
- Jaj, ne, nem akarom! - kiabált a kislány, de akkor már hozta a szél
a harmadik dörrenést.
- A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár - mondta a patak.
A kislány térdre esett, keservesen sírt, könnyei a patakba hullottak.
A víz zavaros lett a könnyeitől.
- Most már sohasem láthatod magad bennem - mondta szomorúan a patak -
csak talán akkor, ha behunyod a szemed.